Tartozom Lajcsinak. Na, nem pénzzel, dehogy! Néhány jó szóval... Nemcsak magam miatt, hanem néhány elesett ember helyett is, akiknek életük talán legszebb karácsonyát adta.

(A képen a kezdet, kezdetén látható - Galambos Lajos, Lagzi Lajcsi)

Még akkor is el kell mondanom ezt a történetet, ha pontosan tudom, hogy szeptember óta áram- és gázlopással, vesztegetéssel és ki tudja még mivel vádolva börtönben ül.

...hogy mi is történt az elmúlt három hónap alatt a lakodalmas zene koronázatlan királyával, az az origó írásaiból is megtudható. 

(A cikkek gyüjteménye ITT (katt) olvasható. Csak, hogy ne kelljen keresgélni és ne maradjon ki semmi fontos a nem éppen mindennapi történetből.)

Azt írtam,annak ellenére kell elmesélnem azt a karácsonyt, amit én is Lagzi Lajcsival tölthettem, hogy börtönben ül? Rosszul írtam!  Éppen azért kell - a sok rossz között ezt is elmesélni...

Pár évvel ezelőtt szociális munkásként dolgoztam a főváros egyik legnagyobb hajléktalan szállóján. A Fapadnak nevezett egység akkoriban (és még ma is) az utcán élő nincstelen nőknek adott ingyenes éjszakai szállást, meleg teát, szelet kenyeret, májkrémet, fürdési, mosási lehetőséget. Este hatkor nyitottuk az épület alagsorában elhelyezett sok ágyas, két nagy teremből és mellékhelyiségekből álló részleget, ami a háború alatt az intézmény óvóhelyeként és szenes pincéjeként üzemelt. Ebből lett kialakítva a melegedésre, viszonylagosan nyugodt pihenésre lehetőséget nyújtó szállás. Nem volt könnyű dolgunk... Nemcsak azért, mert minden kapunyitásnál a meggyötört arcokkal, riadt, üres tekintetekkel, a nyomorral, a kiszolgáltatottsággal, kilátástalansággal kellett farkasszemet néznünk.... Lehetetlen volt megszokni, hogy minden egyes ember körülöttünk két lábon járó, (mit járó!) lézengő tragédia. Mindegyikük élete belefért egy nagyobb nájlon szatyorba... Lehetetlen volt megszokni azt a tudatot is, hogy alig-alig tudunk (lehetőségek hiányában) segíteni egyiküknek, másikuknak visszatérni egy méltóbb életbe... Így, hát a szociális munkánk zöme, abban állt, hogy megpróbáljuk számukra azt az élethelyzetet, a körülményekhez képest, minél elviselhetőbbé tenni... Ami megint csak nem volt könnyű, mert a zaklatott utcai, sehonnai élet, egész nap felgyűlt keservét acsarkodva, marakodva ott próbálták kiönteni a lelkükből... Mozgalmas estéink volt... Egy napot kivéve.. Péntek esténként elcsendesedett a kiabálás, a jajongás, a sírás.. Sőt! Még dalolni is kezdtek - közösen...

Be kell vallanom, nem nekünk, szociális munkásoknak sikerült dalra fakasztanunk őket, hanem neki:

Akkoriban szaladt legjobban Galambos Lajos szekere. A Dárídó című műsora péntek esténként nézők millióit ragasztotta a képernyők elé. A mi hajléktalan lányaink, asszonyaink is elvarázsolva nézték a tévét... Hihetetlen átalakuláson mentek át a zenét hallva... Rég nem látott fény csillant meg fakó szemükben, ringatózni kezdtek, ütemre, kipirultak, még az élet nehéz kezeivel karcolt mély ráncaik is kisimultak... Azokon a péntek éjjeleken nyugodtabban aludtak. Talán még álmodtak is, tiszta ágyról, házról, kertről, férjről, kékszemű, napfény illatú és mosolyú gyerekekről...

Közelgett a karácsony, törtük a fejünket a kollégáimmal, mit lehetne nekik adni, hogy szép, felejthetetlen ünnepük legyen, az egy tál melegételen kívül.... Már nem tudom melyikük jegyezte meg, keserű iróniávaL: "...hívjuk meg nekik Lagzi Lajcsit! Na, annak örülnének! Azt sose felednék...." Nem tudom mi bújt belém, amikor hirtelen nem is tartottam olyan nagy marhaságnak, megvalósíthatatlannak az ötletet! Próbáljuk meg, hátha... Mindenki próbált lebeszélni róla, hogy csak nem képzelem, egy ekkora sztár, egy kőgazdag ember, majd eljön, éppen ide, a nyomor legaljára, "megmártózni" a nagy magyar valóságban... beleszagolni a nincstelenség nem éppen ózondús levegőjébe... Felejtsd el! - mondták. - Elmúlik majd ez a karácsony is, éppúgy, mint a többi...

Az bizony nem úgy múlt el!

Egy régi barátomtól sikerült megszereznem Lajcsi telefonszámát. Nem kellett többször hívogatni, elsőre felvette az ismeretlen számot. Magam sem akartam elhinni, amikor a kérésemre, hogy látogasson el karácsony délután a hajléktalan szállóra, válaszként nem kifogásokat hallottam, hogy "fellépésem van" "vár a család" - ami egészen természetes lett volna az ünnepen. A válasz egyszerű volt és rövid: Rendben! Jövök!

...és jött. Percre pontosan a megbeszélt időpontban ott volt az áttelenben lévő szálló halljában. Azért éppen ott, mert menetközben azt is elintézte, hogy a szálloda hidegtállal ajándékozza meg a szemben lévő másik szálló lakóit. Annak ellenére, hogy a két szállót egymástól elválasztó úttest, mintha az eget és a földet választotta volna el egymástól... Onnan vonultunk le, az alagsorban lévő fapadra. Szédületes volt az a vonulás. Elöl Lajcsi a szállodaigazgatóval, mögöttük hat libériás pincér, óriási, kaviáros, lazacos, tormakrémes szendvicsekkel megrakott tálcákkal, amiket előírásszerűen, fél kézzel a fejük fölé emelve vittek... Csodát láthatott Angyalföld! Na, azt kellett volna lefilmezni.... Most emellé a videó mellé azt is be lehetne illeszteni:

Azon a karácsonyi napon egyikünk sem gondolta volna, hogy ezt is megérjük... Akkor, remekül sikerült minden. Lajcsi rövid beszédet mondott a lakóknak, magnóról szólt a "kék a szeme" meg a többi lajcsis nóta. Eközben ő autogrammokat osztogatott, a kézfejükre, cigis doboz tetejére, szalvéta darabra, kinek mi akadt a kezébe...

Fantasztikus karácsonya volt a hajléktalanoknak...

A minap összetalálkoztam Újpesten Katival, aki akkor éppen a szállón lakott. Nyakamba ugrott és mesélte, összejött egy emberrel. Igaz, kicsit iszik, de dolgos, nem lehet rá panasz. Összeköltöztek a férfi szoba-konyhás szükséglakásában, összeszedték magukat...Hívott, nézzem meg. Kíváncsi voltam, mentem. Takaros otthont csinált a kis lakásból Kati, s ami kell egy kétszemélyes háztartáshoz, az ott megvolt. Hütő, tévé, szőnyeg, tiszta ágy.... még számítógép is volt. Kávézgatás, beszélgetés közben egyszercsak előhúzta a ruhájából a nyakláncát, aminek a végén a medál nyitható szívecske volt. Olyan, amiben fényképet is lehet tartani. - Áááá, ez a lánc csak bizsu - mondta - de többet ér minden aranynál - nyújtotta felém. Azt hittem a párja képe lesz a medálban. Nem az volt. Lajcsi újságból kivágott fényképe mögött, apróra hajtogatva, azt a szalvétadarabot őrizte, amire ő adott autogramot, azon a bizonyos karácsonyon.

Nem akartam hinni a szememnek... Hiába, a legszebb igaz meséket az élet írja...

Beszélgetni kezdtünk Lagzi Lajcsiról... Kati hevesen védte, aztán a nyomaték kedvéért még egy videót is megmutatott, amit a Roma Sajtóközpont tett fel a videó megosztóra, még 2012-ben. Roma lány ő is, úgy akadt rá a neten....

- Ez persze, ezzzz... - lázadozott hevesen - nem érdekli a rendőröket, bírókat... Na, nesze, nesze, nézd!

Néztem:

Sokat ehhez nem tudtam hozzáfűzni...

Azon tűnődtem, milyen fura is az élet... Két alapjaiban más társadalmi helyzetben lévő ember sorsa, életútja hogyan tud egy ponton összekapcsolódni...

..egy ünnepi ponton, hiszen Kati, az egykori hajléktalan most azt kéri a sorstól, hogy adja meg a Galambos gyerekeknek azt az örömet karácsonykor, amit ő pár éve kapott a sorstól. Láthassák, ölelhessék a karácsonyfa alatt az édesapjukat, Galambos Lajost...

Bűnhődni, talán ráér később is...

(foto: google, videók: youtube)